Számomra 2011 egyik legjobb lemezét a saját zenéjét csak "intensindie"-nek nevező négy tagú sydney-i zenekar szállította. A Hayley Mary, Heather Shannon, Nik Kaloper és Sam Lockwood alkotta, viszonylag friss, de annál impozánsabb pályafutással büszkélkedő aussie banda úgy ért a nagyívű, grandiózus, mérhetetlenül monumentális darabok komponálásához, mint senki más, vagy legalábbis kevesen (Florence + The Machine), de míg a példaként említett angol hölgyemény új albumán inkább kanyarodik a blues, gospel, klasszikus r'n'b és az ünnepélyes hangzás irányába, úgy a szigetországiak egy melankolikusabb, nosztalgikusabb hangulattal övezve az indie pop, indie rock, rock és disco pop keretein belül teszik ugyanezt. Három kislemezükön kívül nevezetes debüt albumukat is 2011-ben bocsájtották ki, mely kiadványok slágerei terjedelmes játékidőt kaptak az ausztrál rádiók különböző csatornáin. Disco Biscuit Love c. dalukat 2009 júliusának első hetében az iTunes hét slágerének választották, Hurt Me c. alkotásuk pedig 2010 február harmadik hetében jutott ugyanerre a sorsra. A 2010-es független zenei díjátadón őket is jelölték a legjobb breakthrough artist és legjobb sláger/EP kategóriában, ezen kívül pedig számos médium vette kölcsön dalaikat, ami ígéretes jövőt jósol a modern ausztrál indie kimagasló és ambíciózus tehetségeinek. Nik Kaloper, a dobos szenzációs és elképesztő tehetség (mely hallatán még Hofi barátom is fejet hajtana), a mérhetetlenül felfokozott, érzelemgazdag zenéhez legalább annyit tesz hozzá, mint Hayley Mary lenyűgözően éles, makulátlan átélést sugalmazó, mindenen áthatoló, erős hangja, összességében pedig mindent elsöprő erővel és letaglózóan zúgnak, zakatolnak, vagy éppen simogatnak a szív és lélek nyugtalan, zavarodott, felfokozott, olykor egekben szárnyaló csatornái, hol nosztalgikus, hol lemondó, hol grandiózus, hol darkos, hol édes hangulatot kölcsönözve ezzel a dallamoknak. Tudjátok, ahol van, ott mindig a klippes linkekkel kezdem a sort, de ezúttal képtelen voltam megállni, a Prisoner, mint személyes kedvenc és az album képtelenül epikus/tragikus nyitánya áll az első helyen, szó szerint letettem az arcom/állam, mikor először meghallottam. Félelmetesen libabőrözős, felkavaró, csodálatos, lenyűgöző zenei jelenség. Elég a szövegből, jöjjenek hát szenvedélyes látogatóim számára ezen érzelmileg hihetetlenül mély mestermunkák.