A négytagú New York-i zenakart bemutató sorozatom immáron harmadik posztjához érkezett, amivel nagyjából eddigi munkásságuk majd valamennyi alkotását felöleljük. Az eddig két EP-vel (Full Powers és The Myth and the Sum) rendelkező banda tagjaira rengeteg egykori és nem régi kult zenekar hatott, ezért és pont a hihetetlenül nehéz, végtelen sötétségekben örvénylő atmoszférikus jelleg miatt is nehéz zenéjüket meghatározni. Az első két tag, Anastasia Dimou és Alan Veucasovic kezdeti gondolata a súlyos basszussal felvértezett darkos irányvonal megcélzása volt, mely csak később formálódott egy fajsúlyos, letisztult, drámai és lélekkel teli hangzássá. Szigorúan kompromisszum mentes politikájukból kifolyólag Jonathan Nanberg érkezését követően igen hosszadalmas keresést folytattak Shirley Ho, a negyedik tag után, aki végülis tökéletesen illeszkedett be az egymást kiegészítő zenekarba. Érdekesség, hogy a zenei függetlenség megőrzése okán manapság egyre közkedveltebb D.I.Y. (do it yourself) bandák körébe tartoznak, vagyis kiadó tudatos hiányában a zenekészítés minden egyes apró szegmensét maguk vállalják, s bár lehet, hogy így lassabban haladnak, sokkal kevesebb manipuláció éri őket. De mégis hogy lehetne zenéjüket műfajilag behatárolni? Egy laikus számára első hallásra egyértelműen a Nine Inch Nails és a Garbage motívumai köszönnek vissza, pedig a CBD spektruma ennél jóval szélesebb. Anastasiának PJ Harvey, a NIN és a Smashing Pumpkins tartoznak a kedvencei közé, Jonathan-ra a Bauhaus, a Jesus & The Mary Chain és a Stone Roses gyakorolt nagy hatást, Shirley The Smiths, Siouxsie and The Banshees és Velvet Underground rajongó, míg Alan a Pulp-ot, Nick Cave & the Bad Seeds-et és a Massive Attack-et emeli ki egy cikkben, egyébként pedig a bandából hárman vannak oda a Joy Division-ért. Ennyit a sötét tónusú inspirációkról :). Leginkább talán az indusztriális zakatolástól hangos NIN, az elnyújtott hanghatásokkal tarkított, nu-gaze-es, dreampop-os Blonde Redhead, női énekben pedig az előbb említetten kívül a Curve avantgarde, gótikus és cyberpunk életérzéssel nyakonöntött félelmetes egyvelegének tartható. Hangulatra valahol egy végtelen sivatagi éjszakába nyúló autóúthoz illő filmzene és egy monumentális elektronikus fellépés között helyezhető el. Egy biztos, lassan örvénylő tempóik, vibráló, lüktető, zakatoló, mélyen sodródó, nyomasztó indusztriális elemeik, pokol bugyraiban kúszó basszustémáik, valamint baljós, gonosz, éjsötét, túlvilági, mérgező füstként mindent beterítő atmoszférájuk legalább annyira magával ragadó, mint a zenekar arculata. Egy zenekarral való első ismerkedésem alkalmával szinte mindig a zenére hagyatkozom, ám a CBD esetében az image legalább annyira magával ragadott, mint a zene. S ha már túl sokat magasztalom a banda kapcsán említett darkos jelleget, felüdülésként jöjjön a poszt végére egy vicc Jonathan-tól: "Hogy szeded le a gótot a fáról? Elvágod a kötelet!" Hehehe.