Meglehetősen friss bandáról lévén szó, a kéttagú Io Echo megismerésekor sajnos pár interjún kívül nem állt más a rendelkezésemre, s mivel ezekből voltam kénytelen meríteni, hadd idézzek most az egyik cikk írójától: "Nem tagadom, mielőtt hallottam volna az Io Echo-t, csak az olasz Vogue-os fotózásukról, a csodálatos fekete bőrkabátjaikról és a Ioanna öltözködését, valamint frizuráját utánzó japán rajongó lányok csoportjairól tudtam. Biztos azt hitték, Halloween van. Nem mintha az Io Echo gót lenne, mindenesetre kibaszottul darkos." Na igen. Ugyanakkor pedig félelmetesen vonzó. A leírhatatlanul szexi, ugyanakkor kísérteties előadásmódot produkáló Ioanna Gika szárnyaló és visszhangzó szirén hangja tökéletesen illeszkedik a Big Pink tag Leopold Ross elnyújtott, zajos és torzított (shoegaze-es) gitártémáihoz, mitöbb, az operát idéző vokális tetőpontok nélkül a melódiákat néhol nélkülöző "grungy" gitár elveszne a ködben. Egyszerre félénk és precíz, mindamellett ott egy csalogató, éjsötét, szexuális töltöttség, ugyanakkor dalaikban nem kis szerepet tölt be egyfajta furcsa, nyugtalanító és felkavaró hangulat. S bár összedobták a zsigerig hatoló basszustémának köszönhetően veszettül megkapó, pattogós, emészthetőbb Addicted-et, arculatuk - hála a Joy Division rajongásuknak - sokkal de sokkal mélyebb tónusú, néhol még számomra is nehezen emészthető. Állítólag a Nine Inch Nails előtti fellépésük hatására kezdték el kidolgozni új hangzásukat, melyből egy komolyabb, érettebb és ízlésesebb zene, az isteni Velvet Underground Nico-jának egykori hasonlatával élve a gyémánt (Ioanna vokálja) és rozsda (Leo gitártémái) keveréke kerekedett. Felléptek a Big Pink, a Florence & The Machine, La Roux, a Nine Inch Nails, az Autolux, és az A Place to Bury Strangers előtt. Merüljetek hát alá a sötétség bugyraiba az Io Echo-val!