A James Lavelle torzszülött gyermekeként aposztrofálható angol UNKLE (Unkle vagy U.N.K.L.E.) által készített 2007-es War Stories életem egyik legjobb albuma, megmagyarázni viszont nem tudom, hogy miért, már csak azért sem, mert elsőre kimondottan nehezen emészthetőnek, furcsának és elvontnak találtam. Az egész albumot, vele együtt hangzását és hangulatát is egy olyan megmagyarázhatatlan, rejtélyes, hipnotikus bűvölet lengi körül, mely nem egyszer zuhan a mélybe, repül fel a fellegekbe, tombol féktelenül a nagyváros utcáin vagy világunkban, egyszóval szóval beszippant és nem ereszt, ez a megbabonázó érzés pedig az album legvégéig velünk marad és minden alkalommal más árnyalatát mutatja (jobbnak és jobbnak). Szokatlan egy formáció, mert az előadókat cserélgető, velük kollaboráló, (Ki-be szállnak belőle az emberek, egykor az immár DFA-s Tim Goldsworthy, majd jó ideig DJ Shadow volt Lavelle párja az UNKLE-ben; az ezredforduló óta Richard File a partner, Lavelle ráadásul vendégénekesekkel dolgozik: ezen a lemezen többek között Ian Astbury (The Cult) és a Queens Of The Stone Age-es Josh Homme is énekel) nem "igazi" zenekarként, de egyszemélyes projectként sem futó UNKLE ambíciózus vállalkozásként felfogható, műfaji határokat feszegető korongja a rock, a trip-hop és az elektronikus műfaj között próbál hidat teremteni, melynek leggyengébb pontja talán a sokak által kritizált hangzás, szerintem viszont pont ez fonja a fent leírt fátylat és sejtelmességet a dalok köré. Érett, kifinomult és rendkívül változatos zenéről lévén szó, a felhígult és felszínes zenékhez szokott, ugyanakkor vállalkozó szellemű hallgatónak e nehéz anyag megemésztéséhez nem egy hallgatásra lesz szüksége, emlékszem én is csak a harmadik alkalom után kedveltem meg a már ízlelgetett melódiákat. Legyen szó a hihetetlen kezdő löketet adó, baljós, feldúlt, mindent elsöprő, gitárszaggató Chemistry-ről, a drogról való leszokást bemutató éjsötét, gyötrődő Hold My Hand-ről, a lazábbnak ható, istentelenül cool ütemekkel és vokállal felvértezett menetelő Restless-ről, a feloldozásként ható légies és szárnyaló Keys to the Kingdom-ról, a megborult és beteg Burn My Shadow-ról, a Duke Spirittel készített vállalhatatlanul badass Mayday-ről, a furcsamód pokolian induló, mégis angyalivá változó Persons & Machinery-ről, a szintén badass Morning Rage-ről és Lawless-ről, vagy a tökéletes záródalként funkcionáló, gyönyörű vonós és gitár betéteket tartalmazó, mindent felmorzsoló When Things Explode-ról, amely mintha csak lecsillapítaná mindazokat a hullámokat, melyeket az album felkavart. Csak érett zenét hallgató ínyenceknek. Ámen!