Törékeny virágszál? Sérült lelkületű, megszeppent colchesteri kislány? Érces hangú, remegve, ijedten, néhol már-már sírva éneklő csúnyácska kismadár? Midezek mellett nagyszerű és roppant termékeny dalszerző-zenész (szintetizátoron, zongorán és gitáron is játszik) és énekes. Ő Polly, aki a kritikusok elmondása szerint a 21-ik század hamisítatlan Londonjának electro-dance-pop üdvöskéje ugyan, számomra viszont kicsit sántít ez a jellemzés, hiszen a kislány sokkal többet merít az indie pop, alternatív rock és kísérleti zene irányzataiból, mint a "táncparkett ördögeiből". Elmondása szerint egyedüli lányként két fiútestvér mellett, négy évesen tapasztalta meg első zenei élményét, mikoris ajándékba kapott egy játék zongorát. 12 évesen, egy Leonard Cohen mentes napon (hatalmas kedvence), Suzanne Vega kultikus Lukájának hallgatása közben jött rá, a zenének nem feltétlen kell fajsúlyosan brutális üzenettel rendelkeznie, az éneknek pedig nem kell harsánynak lennie. Ez az az alapelv, amit később zenéjébe is beépített és szinte minden egyes dalának jellegzetes motívuma a finoman, óvatosan, néhol kísértetiesen suttogva éneklés tudománya. Londoni zeneiskolás (Brit School) évei alatt nem viccelek, nyolcszáz, jól olvastátok, nyolcszáz dalt írt, jelenlegi producerével, Simon Fisher Turnerrel a suli befejezését követően hozta össze a sors. Számos szárnypróbálgatás és fellépés után 2009 áprilisában jelentette meg rendkívül felkavaró, sötét hangulatú, érzelmektől túlcsorduló és érzelmileg hullámzó debüt albumát, nevével azonos címen. Csúnyácska babánkról érdemes tudni, hogy zenéjében egyaránt vannak jelen az egyszer még könnyed, tündéri, mássszor már meglehetősen sötét, melankólikus hangulatot árasztó dallamok, de életrajzi vonatkozású utalásaiból kiindulva dalszövegeiben nem átall a heves, gúnyolódó stílus mellett az elmúlásról, súlyos veszteségekről regélő szenvedélyes történetekhez nyúlni, a Nitrogen Pink c. dala például pont ilyen jellegű szöveggel és hangulattal rendelkezik, egy 30 éves rákos fiatalember inspirálta, akinek élete a kór súlyosbodásával szép lassan épült le. Ugyanakkor ott a másik véglet, amire a Paff, a bűvös sárkány feldolgozása a legjobb példa :D. A bejegyzést megtekintőknek érdemes ráhangolódniuk egy érzelmi hullámvasútra, mely a legsúlyosabb mélységektől a könnyed, légies, derűsebb darabokig repíti hallgatóját. Részemről pedig külön köszönet illeti, hiszen ő volt az első női előadó, aki az I hate the way hátborzongatóan érzelmes, lassú építkezésével felnyitotta szemem a felfedezésre váró tehetséges indie énekesnők kifogyhatatlan tárháza előtt. Go Polly Go! ;)