Sokmindent el  lehet mondani az 1980-as évek közepén Chicagóban alakult, most már Friscóban székelő The Dwarves nevű zenekarról, de azt semmiképp, hogy kiegyensúlyozott, kellemes, nyugodt muzsikát játszanának (vigyázat: csak saját felelősségre). Ezek az elfajzott, elvetemült megveszett vadbarmok, akiket a punk rock utolsó igaz bástyájának tartottak, eredetileg a The Sonics-hoz (nehezen) hasonlított garázs rockkal ritkították a pogózó rajongókat, majd idővel mesterien építették bele elkorcsosult hangzásukba a poppunk, surf rock, rock'n'roll és néhány szám erejéig a hip-hop stílusjegyeit. Iszonyatosan szigorú, nagyon mérges, megalkuvást nem tűrő, nagyon rövid melódiákra lehet számítani, melyet a klasszikus rockból visszatérő motívumok és refrének csak nyomokban enyhítenek, ugyanakkor egyes dalokat pont ezen részek tesznek emészthetővé és szerethetővé (mint például a FEFU-ban az irtó kemény kezdést követő beach boys-os refrén). Mondanivalójuk éppúgy nem vall túl széles látókörre, akár a színpadi produkciók révén híressé vált alakításaik (fellépések közben történő sérülések, kemény drogok színpadon történő fogyasztása, szex a színpadon). És mindez nemcsak szenzációhajhászás és image. A férfi ember pedig csak áhitozhat, hogy annyi nőt kapjon meg, mint ezek a jóindulattal is nyeszlett vagy puhos testalkattal és ocsmány kinézettel felruházott korcsszülöttek. Aki mégis úgy dönt, ad nekik egy esélyt, készüljön fel egy átkozottul elvetemült r'n'r hangulatra. Ha lenyúlsz lelked pöcegödrébe...szeretni fogod. Tombolásra felkészülni! Utóirat: A Runaway deszkázáshoz és nyári feelgood bulizáshoz igen-igen ajánlatos! :]