Egyszer volt, hol nem volt...A nyolcvanas évek vége felé volt egyszer egy....végtelenül idétlen filmecske, egy ostoba ökörség, ami valamilyen oknál fogva a velem saccperkb egykorú fiatalság tetemes hányada számára meghatározó kult alapművé vált. Ez a film nem volt más, mint a Bill és Ted oltári kalandja. A story lényegét az esetlegesen kíváncsiskodó látogatók érdekében nem mesélném el, pedig kb. a hatalmas alapkoncepció felvázolása két, maximum három mondat után ki is merülne. Hogy mi a magyarázat erre az egykori jelenségre? Rejtély. Nemrég történt meg a mozi újranézése, hogy csalódtam volna? Nem hiszem. Hogy tudott két 5 bites agyú ekkora bumburnyák egy egész nemzedéknyi fiatalt elvarázsolni? Tudja a halál. De egyvalami biztos, a filmet újranézve nemcsak ugyanazzal a gyermeki önfeledt, felhőtlen jókedvvel kellett szembesülnöm. Nosztalgikus volt. Igen. És itt válik érdekessé a soundtrack-en szerintem kakukktojásnak számító csodaszép, lassú U2 koppintás. Koppintás ide vagy oda, egyszerre éreztem magam újra gyerkőcnek, s az akkor történt személyes emlékek kapcsán egyszerre sajdult bele a szívem. Anno gondolták volna az alkotók, hogy komolytalan, felhőtlen viccelődésük újbóli megtekintése Robbie Robb klasszikus, 80-as éveket idéző dalának is köszönhetően 10-en akárhány év múltán a Beethoven-nek címzett Beef owen becézésen történő harsány felröhögésen túl komoly, méy, megható érzéseket is kivált majd az emberből? Kötve hiszem. Pedig sajnos ez a helyzet...Mindörökké 80-as évek! Ja, és legyetek jók egymáshoz!